Volt egy Schopehaueres kurzusom az Arisztotelész egyetemen Thesszalonikiben. Akinek egy nagyon jó gondolata volt az öngyilkosságról. Ez ihlette meg ezt a blogposztot és utánanéztem annak hogy az ókori görögök vajon hogy gondolkodtak az öngyilkosságról. Azért is releváns ez a kérdés mert a filozófia (anno nem volt pszichológia) is foglalkozott ezzel a témakörrel. Na most az ókori rómában és görögországban is azért az ahogy az életről gondolkodtak nem volt egyetemes. Úgyhogy vágjunk is bele.

De hopsz! Akit felcsigáztam volna annak nagyon röviden leírom hogy Schoppenhauer szerint egy metafizikai hajtóerő uralja a világunkat  a "will" és annak működését és az élőlényeket. Tehát lehet hogy te magadat megölöd, de ez a metafizikai erő akkor is megmarad. (Akit komolyabban érdekel nézze utána) De folytassuk is a Görögökkel.
___________________________________________________________________________________________

Az ókori görögök gondolkodása az öngyilkosságról összetett és időben, valamint filozófiai irányzatok szerint is eltérő volt. Az öngyilkossághoz való viszonyuk nem volt egységes: hol elfogadóbbak, hol elutasítóbbak voltak, attól függően, hogy milyen értékrendet, filozófiai nézetet vagy társadalmi kontextust nézünk.

1. Hősiesség és becsület kontextusában
A görög irodalomban és hősi epikában az öngyilkosság gyakran elfogadható volt, sőt, néha hősies tettnek számított.

Példa: Szophoklész „Antigoné”-jában Antigoné inkább meghal, mintsem megtagadja erkölcsi kötelességét. Itt az öngyilkosság a becsület és erkölcs védelmének eszköze.

A trójai háborús történetekben is szerepelnek hősök, akik becsületük elvesztése vagy vereség után vetnek véget az életüknek.

2. Filozófiai nézetek szerint
Platón (Kr. e. 427–347)
Platón általában elítélte az öngyilkosságot, kivéve bizonyos kivételes eseteket.

Az „Phaidón” című dialógusban Szókratész beszél az öngyilkosságról: azt mondja, hogy az emberi élet az istenek ajándéka, és az embernek nincs joga önkezével eldobni azt,  kivéve, ha isteni parancs vagy végzet indokolja (például ha az állam halálra ítéli valakit, mint Szókratészt magát).

Az ember teste „börtön”, de nem lehet csak úgy megszökni belőle ez isteni döntés.

Arisztotelész (Kr. e. 384–322)
Arisztotelész az „Etika” című művében elítélte az öngyilkosságot: szerinte az öngyilkos igazságtalanul cselekszik a közösséggel szemben, mert megfosztja azt saját részvételétől.

Emellett erkölcstelen cselekedetnek is tartotta, mivel ellentétes az erényes élet ideáljával.

Sztoikusok (pl. Sztoikus filozófia: Zénón, Epiktétosz, Seneca)
A sztoikusok sokkal elfogadóbbak voltak az öngyilkossággal kapcsolatban.

Úgy hitték, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, és ha az élet már nem egyezik az erényes, racionális élettel, vagy ha már nem tudja betölteni szerepét, akkor az öngyilkosság méltóságteljes döntés lehet.

Seneca (római sztoikus, de görög filozófián nevelkedett) szerint az életből való kilépés joga a bölcs embert mindig megilleti.

3. Társadalmi és vallási nézőpont
Az öngyilkosság nem volt teljesen tabu, de sok esetben szégyen vagy tisztátalanság kapcsolódott hozzá.

Az olyan haláleseteket, amelyek nem erkölcsi vagy hősi alapon történtek, gyakran gyávaságnak vagy őrültségnek tartották.

Temetkezési szertartások: néha nem engedélyezték, hogy az öngyilkosokat rendes sírhelyre temessék, különösen, ha tettük botrányt keltett vagy vallási szabályokat sértett.

 N.Sz